Tegnap este azt mondtam apának, nem tudom, honnét van benned ennyi rengeteg szeretet. Soha életemben nem éreztem még a szeretetnek ilyen tömény dózisban felém való áramlását, mint az utóbbi hetekben, hónapokban. Friss szerelmespárként vagy házasként sem vallottak annyiszor szerelemet és fejezték ki minden lehetséges úton-módon az érzelmeiket felém, mint ahogy most te teszed.

„Anya, úgy szeretlek”, „Anya, megölelhetlek.”, „Mindjárt megyek anya, de adok előbb egy puszit.”. A szavak elszállnak a levegőben, de az ölelések, a puszik bizsergető helyét még sokáig érzem. Arcra, kézre, vállra, fülre, szemre, homlokra, lábra, cuppanós, nyálas, dörgölőzős, gyors, séta közben, öltözéskor, ebéd közben az asztalnál, játékidőben. Mindegy hova, hogyan és mikor, a lényeg, hogy puszi legyen és ölelés, és vidám szeretet vallomások egész nap és minden nap. Mintha most fedezted volna fel, neked anyukád is van, akit immár nem csak a magad természetes módján szeretsz, hanem felfedezted magadban annak igényét, hogy ezt az érzelmet minél többször és minél nyilvánvalóbb módon ki is fejezd. Lubickolok ebben az imádatban, nem is tagadom. Imádom minden percét, imádom az őszinteségét, a váratlanságát és a feltétlenségét. Akkor is, ha jó a kedvem, akkor is, ha sietünk vagy éppen türelmetlenebb vagyok. Nem kell játszanom, nem kell megfelelnem, szeretnek és kész. Tudtam eddig is, tudtam én. Ámde most már el sem felejtkezhetek róla egyetlen percre sem, és ennél jobb visszajelzés nem is kell. A gyermek nem az anyát tükrözi vissza? Lásd, így imádlak én is, ahogy most te szeretsz engem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.